Szorongásos állapot kezelése hipnoterápiával

Ha a szorongással járó, nehezen viselhető, kellemetlen érzésekre, vagy éppen annak testi tüneteire gondolunk, akkor mindannyian biztosan tudjuk, hogy ezeket szeretnénk elkerülni. A szorongás szó hallatán azonban keveseknek jut eszébe, hogy életünkben milyen fontos pozitív szerepe van ennek az érzésnek. Persze, senki nem szereti, ha rossz gondolatai, félelmei vannak, de ne feledkezzünk meg, a szorongás fájdalomhoz hasonlítható funkciójáról. Ahogyan a fájdalom jelezhet olyan betegséget, amelyről korábban nem volt tudomásunk, úgy hívhatja fel a szorongás a figyelmünket arra, hogy valami nincs rendben az életünkben, tennünk kell valamit a változásért. Van, amikor valóban elég a szorongás megszűntetéséhez, ha egy ránk háruló feladaton - amit mondjuk szívesebben elkerültünk, halogattunk volna - elgondolkodunk, megpróbáljuk megkeresni a megoldást, és aktívan teszünk is azért, hogy az adott nehézséggel megküzdjünk. De van, amikor a szorongásos állapot nem szüntethető meg ilyen egyszerűen. Sokan jönnek úgy terápiába, hogy szorongásos zavarukat (pánik, fóbia, generalizált szorongás, és egyéb, szorongással járó kórképek) különféle módszerekkel próbálták már csökkenteni, ám ezek a csak átmenetileg tudták a kívánt megkönnyebbülést meghozni a számukra. A szorongás adaptivitása ilyenkor abban állhat, hogy a szenvedésnyomás hatására a személy segítséget keres, mivel rájön arra, hogy önmaga a szorongás csökkentésére nem képes. Ez a segítség lehet a pszichoterápia. Freud, -a pszichoanalízis megalapítója, a pszichoterápia atyja- óta tudjuk, hogy a terápia motorja a páciens szenvedése és az ebből származó gyógyulási vágya. A szorongás másik izgalmas momentuma - azon kívül, hogy averzív jellege miatt motiválja a személyt a változtatásra -, hogy a sikeres pszichoterápiás kezelésen részt vett páciensek szorongásszintje nem csökken, hanem növekedik! Ezek az emberek a pszichoterápiát követően jobban képesek elviselni nagyobb szorongást is, teherbíróbbá válnak, én-erejük, önismeretük, személyiségük fejlődik. Hogyan segíthet a pszichoterápia, azon belül is a hipnózis abban, hogy a szakemberhez forduló páciensek a fenti változásokat elérjék? A pszichoterápia sok szempontból szorongást enyhítő, a biztonságosság élményét adó módszer. A terápiás üléseknek megvan a maguk rendje, rutinja. Így a páciens érezheti a keretek, a megszokott módon zajló történések adta biztonságot. A terápiás alkalmak első része mindig beszélgetés, ami segíti, hogy a terapeuta és a páciens összehangolódjon, a terapeuta megismerje a páciens problémáját, jelenlegi élethelyzetét, személyiségét. Az első alkalmak valamelyikén megtörténik azoknak a céloknak a kijelölése, amik elérése miatt a páciens szeretne a pszichoterápiás foglalkozásokon részt venni. Azzal a kapcsolattal, ami ilyenkor létrejön a terapeuta és a páciens között, az indulatáttétellel és viszont-indulatáttételi reakciókkal (bár talán a terápiák legfontosabb eleme) most nem foglalkozom. A beszélgetést követi a hipnzózis. A KIP (Katathym Imaginatív Pszichoterápia) egy olyan hipnoterápiás módszer, mely során mélyen ellazult állapotban a pácienst megkéri a terapeuta egy egyszerű belső képzeleti kép, mondjuk egy virág, egy rét vagy bármi más elképzelésére. Közben arra bíztatja a pácienst, hogy hagyja, hogy a tudattalanja segítse a kép kialakulását, engedje, hogy a relaxált állapotra jellemző "lebegő" érzések, képek szinte maguktól megjelenjenek, kibontakozzon az a belső érzékleti kép, ami magában hordozza a páciensre jellemző problematikát, az őt foglalkoztató aktuális dolgokat, ami kapcsolatos azzal a tematikával, ami miatt a pszichoterápiás foglalkozáson részt vesz. Egy-egy ilyen kép nem rigid, hanem fokozatosan alakul, mélyül, változik. A terapeuta a relaxáció során segít a páciensnek, hogy az esetlegesen fenyegető, elárasztó negatív érzések csak olyan mértékben jelenjenek meg és hassanak a páciensre, amilyen mértékben az adott páciens ezt elviselni képes, és amennyire a fejlődését szolgálja. Az elképzelt kép magában hordozza a páciens egész személyiségét, azt, hogy milyen elhárító mechanizmusokat alkalmaz, problémáit. Így sokszor jelennek meg olyan képek a terápia folyamatában, melyek szorongással telítettek. A páciensek azt hozzák a képekben, amit megélnek mindennapi életükben. Sokszor valósággal felkínálják a lehetőséget arra, hogy a szorongásos képeken a terapeuta segítségével dolgozzanak. A terápia kezdeti szakaszában elsősorban a terapeuta és a páciens között kialakuló bizalom a cél. Amikor ez már kialakult (nagyon változó, hogy ehhez mennyi idő szükséges, lehet néhány alkalom, de előfordul, hogy sokkal hosszabb időre van szükség) akkor lehet erőteljesebben konfrontálni, de ezt alaposan meg kell fontolni, mert a túlzott megterhelés a páciens ellenállását vonhatja maga után. A KIP-ben más és más képeket alkalmazunk a terápia aktuális szakaszától függően. Általában első alkalommal virágot, második találkozásnál rétet szoktunk felajánlani, de természetesen nem mindig így történik. A lényeg, hogy a páciens szükségletei szerint tudjunk dolgozni. A hipnózis teljes ideje alatt verbálisan is kommunikál a páciens és a terapeuta. A relaxációs szakaszban a páciens befogadó, aki próbál a terapeuta instrukciói szerint ellazulni. Amikor viszont a kép elképzelése történik, akkor a terapeuta és a páciens párbeszédet folytatnak. A páciens a terapeuta kérdéseire válaszolva elmondja, hogy mit lát, így kerül egyre mélyebbre a módosult tudatállapotban. A rét egyrészt szimbolizálhatja a személy aktuális állapotát, tükrözheti személyiségét, másrészt az anyával, - mint a személyisége alakulásában a legfontosabb szerepet játszó személlyel - való kapcsolatát mutathatja meg. Néhány példa a réten megjelenő szorongásra és az azzal való munkára. Egy 30-as évei elején járó nő páciens rétje viszonylag körülhatárolt, jó idő van, zöld a fű. Miközben arról beszél a páciens, hogy hogyan halad előre a réten, a fű egyre magasabb lesz, végül már a nő derekáig ér. A fűben lépked előre, nagyon rossz érzésekkel, félelmekkel, szorongással, hogy valami történni fog a lábával, a testével, valaki elkapja, bántani fogja, lehúzza a szúrós, kellemetlen tapintatú sás-szerű aljnövényzetbe. Egyre nehezebben tud előre haladni az egyre magasabb és magasabb fűben. A szorongás megjelent, szinte kézzel fogható volt a réten. Azt nem tudtam, hogy a páciens valójában mitől is szorong. Az adott pillanatban ez nem is volt fontos. A páciens korábban átélt élménye megjelent a képben, erről beszámolt. Fontos, hogy a páciens érezze, hogy bármi történik vele a képben, bármit képzel el, vagy idéz fel emlékei közül, az mind elfogadható. A terapeutát nem rendíti meg, nem vált ki semmiféle értékelő viszonyulást belőle, nem születik meg benne ítélet a képről vagy éppen a páciensről. A terapeuta feladata elkötelezetten kísérni a pácienst az élmény átélése során. Miután a pácienssel való "képezés" befejeződött, elmondta, hogy ilyen erős félelmet, szorongást akkor érzett, amikor bátyja kamaszkorában szexuálisan bántalmazta. Így jött fel ez az emlék, amivel azután a beszélgetés során foglalkoztunk. Szorongása a „képezés” során nagyon erős volt, később, a beszélgetés ill. a további foglalkozások után ez sokat változott. Egy másik, 26 éves, nő páciens szintén rétet imaginált. Azzal a problémával jött aznap, hogy hangulata hullámzó, úgy érzi, hogy sokat javult az elmúlt hetekben, de így is sokszor tör rá erős szorongás. Kételkedik saját értékeiben, bizonytalan abban, vajon a környezete milyennek is látja őt. Egy búzamezőt képzelt el, amelyben pipacsok nyílnak itt-ott. A kép bal oldalán kesze-kusza vonalak cikáznak, sötét az egész. A búzamező látványa megnyugtató a számára, a másik, a bal oldali sötét rész felkavaró. Arról számolt be miközben a képet figyelte, hogy pont ilyennek érezte az elmúlt hetet, a hangulata éppen ilyen kettős volt. Egyrészt megélte azt a kellemes érzést, amit a búzamező látványakor átél, amikor jól érezte magát a héten, másrészt szorongásos állapotaiban ilyen rossz érzései voltak, mint akkor, amikor a kép bal oldalára koncentrált. Mivel a terápia kezdeti szakaszában voltunk, és mivel úgy gondoltam, a páciens sötét résszel való konfrontálásának még nem jött el az ideje, arra bíztattam, hogy, tegye azt, amihez éppen kedve van. Ő azt választotta, hogy sétál egyet a búzamezőn, miközben a lemenő napban gyönyörködött. Nagyon jó érzéseket élt meg, feltöltődött a képtől. Amikor visszatért a relaxációból, akkor elmondta, hogy nagyon jól érezte magát, de azért úgy gondolja, dolga volna a sötét résszel, a szorongásaival. Megegyeztünk abban, hogy legközelebb lehet, hogy visszatérünk rá. A következő alkalommal kicsit tovább erősödött, így újabb képet csináltunk, ahol megint megjelent a szorongása, amivel azután fokozatosan tovább foglakoztunk. És végül egy páciens, aki nagyon sok szorongással, üldöztetéses félelmekkel jött a foglakozásokra. A huszonéves férfi szeretett volna leválni a szüleiről, párkapcsolati gondjain, kényszeres testedzésén szeretett volna változtatni. A "képezés" során nagyon ijesztő élménye volt arról, hogy miközben én kérdeztem valamit arról, hogy mit lát a képben, az ő képe az én kérdéseim hatására alakult. Ezt ő úgy élte meg, hogy én befolyásolom őt, hatok a gondolataira, fantáziatevékenységére. Ez az élmény rendkívül sok gyanakvást, szorongást keltett benne. Ezekről a gondolatairól beszélgetve kiderült, hogy ő a saját mindennapi életében is sokszor így működik, számára ez nem újdonság. Képei során nagyon sokszor felmerültek fenyegető, szorongást keltő arcok, álarcok. Ezekkel eleinte úgy dolgoztunk, hogy felkínáltam neki a lehetőséget, hogy ha akar, nézze, figyelje meg ezeket a képeket. Volt, hogy élt ezzel a lehetőséggel, volt, hogy inkább megpihent, töltekezett a képben. Amikor leírta, hogy milyennek is látja ezeket az arcokat, legtöbbször a szorongása jelentősen csökkent, valamit megértett félelmeiből, ami által kicsit jobban értette önmagát, reakcióit. A terápia későbbi szakaszában előfordult, hogy egy ilyen félelmetes imaginált alakkal szembeszállt, harcot vívott vele, amiből győztesen került ki, ezután az alak átalakult és ő képzeletben megbarátkozott vele. A három évig tartó foglalkozások után kényszerei jelentősen csökkentek, párkapcsolatot alakított ki, majd lezárt, munkahelyét igényeinek megfelelőbbre változtatta. A szorongás tehát nagyon gyakori érzés a terápiában. Ez hozza sokszor a pácienseket a rendelőbe, ez jelenik meg a képekben, ez motiválja a pácienseket a változtatásra. A KIP során a szorongások sokat oldódnak, esetleg új tematikát nyitnak a foglakozások előrehaladtával. A szorongató élményektől való elmenekülés nem segít, csak abban az esetben, ha a páciensnek van lehetősége arra, hogy megerősödjön, és így feltöltődve képes legyen megkezdeni a munkát azzal, ami szorongását okozza. A KIP képeiben nagyon jó lehetőség adódik arra, hogy a páciens feltöltődjön, megerősödjön. Amikor pedig képes arra, hogy konfrontálódjon, akkor a "képezés" előrevivő lehetőség, ami segítséget adhat a szorongás elviseléséhez, a szorongató helyzetek átértelmezéséhez.

Cikkeim...

Pszichodráma:

Életünk a színpadon

„Hiába fürdeted önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat.” Jacob Levi Moreno a pszichodráma atyja, pszichoterápiás újító, az alkotóművészeteket a pszichoterápiás módszerekkel ötvöző jelentős személyiség valamivel a századforduló előtt született. Moreno munkásságának célja volt a pszichoterápia életszerűbbé tétele. A korszak legjelentősebb pszichológusa, Freud aki hipnózissal gyógyította betegeit és akit a pszichoanalízis megalapítójaként tartunk számon, Moreno által művinek tartott szituációban kezelte pácienseit. Moreno tevékenysége, Ars poetica-ja volt, hogy az emberekkel minél spontánabb módon találkozzon, akár saját szociális vagy tárgyi környezetükben. Első ilyen irányú tevékenysége egy parkban zajlott, ahol az ott játszó gyermekeket verbuválta csoporttá. Később megalapította a híres Rögtönzések Színházát, ahol az előadásokba bevonta a nézőket is saját történeteikkel, és ezzel megtette az első lépéseket a pszichodráma kialakítása felé. Morenot a 20. század elejére jellemző pezsgő szellemi élet, a művészetek, elsősorban a színházművészet inspirálta, de például verseket is írt. Érdeme, hogy a pszichológia eszköztárában népszerűvé tette a csoportterápiát, valamint, hogy terápiás módszerének fókuszába a személyek saját öngyógyító, önsegítő erejét állította. Azt tartotta, hogy az az önismeret, amely a pszichológusi rendelőben, önmagában nem célravezető a fejlődni, önmagát mélyen megismerni kívánó és mély belső átalakulásra vágyó, helyét a világban kereső ember számára. Az önismeret nem azt jelenti ebben az értelemben, hogy a páciensnek tudása van arról, milyen tulajdonságokkal rendelkezik, hanem azt, hogy tisztában van azzal, hogy egy adott szituációban hogyan viselkedik. Ezért lett a pszichodráma annyira népszerű, ezért van az, hogy valódi személyiségfejlődés, önismeret, változás történik a pszichodráma csoport tagjaiban, ami a gyakorlatban is előre viszi azokat, akik ezt az önismereti módszert választják. A pszichodráma valós történések feltárása pszichodramatikus módszerrel. Az emberek közötti interakciókkal foglalkozik és öt „kellékkel” dolgozik. Ezek a következők. 1. A színpad. Ez az a játéktér, ahol a pszichodráma játék folyik. Itt minden megtörténhet. A valóság és a fantázia is megjelenik a színpadon. Minden, ami eljátszható érvényes, így a játéktér mintegy kitágítja az életet, ezzel megteremtve annak a lehetőségét, hogy katartikus felismerések révén a megszokott, bevett viselkedésrepertoárok új, kreatív módon átrendeződjenek, megváltozzanak. 2. A főszereplő (protagonista). A játék főszereplője tulajdonképpen saját magát, személyiségét jeleníti meg a színpadon. A pszichodrámában nincsen megjátszott, eljátszott szerep. A főszereplő önmagát adja, a rá jellemző problémákat, viszonyulásokat jeleníti meg. 3. A játékvezető rendező, terapeuta, megfigyelőként horgonyoz a realitásban. 4. A játékmester. Ez a „kellék” nem minden esetben van jelen, de ha van, akkor a játékvezető segítőtársa és segít a főszereplőnek is egy-egy szereplő megformálásában. 5. A csoport. A csoport tagjainak több funkciója van. Például bekapcsolódhatnak a játékba egy szerep alakítójaként. Ebben az esetben a főszereplő instrukcióit követve mondják/alakítják a szerepüket. A lényeg, hogy a főszereplő számára hitelesen megjelenjen az a szereplő, aki az adott helyzetben fontos résztvevője az általa hozott megoldásra, rendezésre váró konfliktusnak, szituációnak. A csoporttag lehet belső hangja valamelyik szereplőnek, de kifejezheti a közösség véleményét is, mint a kórus a klasszikus drámában. Tapasztalataim szerint a pszichodráma szinte minden pszichés probléma hatékony kezelési módszere. A pszichodráma foglalkozások zárt csoportban zajlanak. Mivel a csoporttagok nagyon őszintén feltárják önmagukat a többiek előtt, ezért nagyon fontos, hogy a csoport általában a harmadik alkalomtól kezdve bezáruljon. Új csoporttag már nem érkezhet a csoportba. A pszichodráma ülés három részre tagolódik. Az első a megérkezés, felmelegedés fázisa, a második a játék, a harmadik az integrációs szakasz. A pszichodrámában a csoporttagok a foglalkozáson „megérkeznek” elmondják, hogy vannak, mivel jöttek aznap. A csoport összetartó erejét, kohézióját, az egymás és a vezetők iránti feltétlen bizalom kialakulását valamint a csoporttagok összehangolódását célozza meg a felmelegedési (warming-up) fázis. Legtöbbször páros vagy a teljes csoportot foglalkoztató játékokról van szó. Ilyen játék például, amikor mindenki a saját kulcscsomóján keresztül mutatja be önmagát, az életét. De lehet ez egy olyan feladat is, melyben párban beszélnek önmagukról a csoporttagok és ki-ki a párja által mutatkozik be, tehát a másik fél mondja el, mit tudott meg róla. A csoportban mozgás, aktivitás, játékosság van. Ez egy aktív terápiás módszer, amennyiben nem arról van szó, hogy az egyik fél vagy a csoport hallgatja a másik csoporttag problémáit, hanem valódi élethelyzetek „lejátszása” történik. A pszichodrámában sokféle csoportos vagy páros játékban lehet részt venni, de a bemelegítés történhet csoportos relaxációval vagy imaginációval, időnként body work-kel. A felmelegedés szakaszát a játék fázisa követi. Kialakul a csoporttagok játéktémája és megválasztják a protagonistát (főszereplő). A protagonista érzelmileg teljes mértékben belekerül a játékba, teheti ezt azért, mivel a vezető átveszi páciens érzelmi megtartását. Sok esetben olyan mély átmeneti regresszió történik, melyben az protagonista életének korai szakaszába vagy akár magzati létbe kerül vissza. Így katartikus erejű felismerés, mély, a múltban gyökerező problémákon történő átalakító munka válik lehetővé. Ezt követi az integráció fázisa, mely során a csoporttagok megbeszélhetik az élményeiket a játékról, megoszthatják hasonló problémáikat, felismeréseiket. A csoport tagjai nem csak önismeretüket fejlesztik, hanem egyszersmind nagyon élvezik a társas helyzetet, azt hogy sokféle interakció van csoporttagok között. Bár a csoporttagok közötti barátkozás a csoport idején ellenjavallt, a csoport lezárása után számos mély, éveken át tartó baráti kapcsolat alakul ki. A csoportra a teljes elfogadás, a bizalom légköre jellemző. Így olyan rejtett dolgok is felvállalhatók a csoportintimitás miatt, amiket egyébként nagyon nehéz volna megosztani másokkal. A csoporttagok vállalják, akár csak a vezetők, hogy minden a csoporton belül marad, mindenki megőrzi azt, amit a másikról megtudott. A csoporttagokban így nagyon erős bizalom, mély elköteleződés alakul ki egymás és a vezetők iránt. Olyan igazán védett közeg teremtődik meg, ahol valóban megélhetik a csoporttagok, hogy „mindenki egyért, egy mindenkiért” van. A pszichodráma csoport nagyon összetett, komplex. A csoport sok csoporttagból áll, és mindenki hozzáad a közöshöz valamit önmagából. Mint egy ház, ami téglákból épül fel, úgy alkotják meg a csoporttagok a csoportot. A csoporttagok egymást gazdagítják élettapasztalataikkal, bölcsességükkel, kreativitásukkal. Új nézőpontot, új ötleteket adnak egymásnak. Itt nem csupán egy ember, a terapeuta bölcsessége számít, hanem mindenkié. A pszichodráma csoportban olyan hatványozott módon élhető meg a feltétel nélküli, önmagáért való elfogadás, megértés, intimitás, mint sehol máshol. Hihetetlen erőt adva ezzel a csoporttagoknak. Olyan tapasztalatot, amit talán életükben sohasem volt módjuk megélni, ez most megtörténik.